A Közönséghez Közeli Költő
Jól ismerjük a magasirodalom sebesen mászó, s harsányan harapó parazitáit, élelmes élősködőit. Ők azok, akik egyre-másra adattatják (tattatattják) ki többtucat-számra egyre kövéredő kötetkéiket, aratják le mohó sáska gyanánt a divatos díjakat, s aztán - pár perccel holtuk után - már a kutya sem emlékszik rájuk, unokájuk sem olvassa a derekas másodlagokat. Ahogy tiportak itt-időzésük iszapjában, úgy tiporja öröklét-idegen életművüket az igazságos utókor. Ne többet róluk!
Aztán vannak más típusú közlegényei az irodalomnak. Ők valami nevenincs ihlettől űzve veselkednek neki semmi jóval se kecsegtető szavalatuknak, szó-facsarásuknak. Makacsul bíznak abban, hogy az Ige lenyomata holmi fontosabb világtervről ad útmutatást. Általában kevésbé járatosak a bennfentesek, a bölcsészkarok torkos tolvajnyelvében, gengszter-gegjében, ad absurdum még hisznek-remélnek-szeretnek úgy paraszt-naívan, egy az egyben, krónikus irónia és szarszagú szarkazmus nélkül. Időnként még a "Helyesírási szabályok" 98. Kiadásának legfrissebb terror-rakétáival sincsenek tisztában. Őket illik magasabb körökből elegánsan lenézni, lesajnálni.
Nos, Béla barátom "autszájder". Semmi köze hivatalosan a költészethez, azon kívül, hogy költ. Szavakat kelt, kelteget: ébresztget, telít. Műszaki szaki. Negyedik évtizede megbecsült szakközépiskolai szaktanár. Bámulatosan ismeri a számomra beláthatatlan szerkentyűket, ásványféleségeket, mértékegységeket, ipari eljárásokat, technikai alternatívákat, kubisztikus buktatókat, analitikus analógiákat. Másokkal, sokakkal ellentétben, ha leírja azt, hogy por - még összetételét is tudja. Ha fáról dalol, csersavát és szilárdsági mutatóját érzi, érzeti. Ha fáradságot, fájdalmat említ: tejsav-koncentrátumát, rozsda-amortikumát hozzátapasztja. Vagyis hát: a tárgyak nála ellenállásukban ismertek, konkrét konokságukban veendők, hidegtű-hitelesek.
Úgy szakadt rá a költészet, mint álmélkodó járókelőre a lavina. Egyszercsak vagy tíz éve felszakadt benne a némaság torokszorító halálzsákja, s azóta megállíthatatlanul ontja magából a létfaggató énekeket. Nem törődik utólagos öncenzúrával, javíthatatlan javítgatásokkal, tökéletességre törő tőrdöfésekkel. Árad magából, mint gátjukszakadt perzsák, kínaiak, malájok. Sodor tönköt, gabonát, kígyót, harangot, bút, burjánt, égzengést, ékszíjat. S mindennek sora van: ama görögszerű lét-csodálat (tambosz), egzisztenciális halál-felhívás (zum Tode Ruf). Garmadával lehet kiragadozni strófáiból a jobban-elképzelhető sor-fordulatokat, átfesthető kép-képzeteket. Hasztalan fáradság: H. B. így, a maga fésületlenségében hat, kelt érdeklődést, ébreszt rokonszenvet (s akiben ellent, az is porondján sürg).
Béla munkájából hozza meg az áldozatot az irodalom oltárán. Mit más, sikeres költők kocsmákban, körutazásokon vernek el, azt ő saját-sajátos verskiadásban. Saját pénzén is elengedhetetlennek ítéli sugallatai közkinccsé-tételét. Vajon miért? Magyarázat erre a diktátori dicsvágy, a póznán pózoló aposztatasága? A kisstílű literatúra-literezőknek elég ez a csacska-makacs tév-védekezés. Aki viszont mélyebbről, a lélek bensőséges békéjéből ért, érint - titoktisztaságra talál. Csak hogy egy-két nempublikus (!) intimitást megosszak a Hegedűs-hallgatókkal: Béla - az 58 éves küzdő férfi - egyedül neveli (sütve-főzve, mosva-vasalva) édes két kis leányát, látja el nemes mesterkéletlenséggel kilencven felé araszoló rokkant édesanyját. S ahogy rájuk, drága övéire vigyáz, úgy a madarakra, csillagokra, sodródó emberekre, vakvágányra vaduló világra. Ezért lehet ő (akkor is, amikor a hírhedtek lekonyultak) a Mindenki Költője, Bárki Bárkája, Lehetetlen Helyzetbe Jutottak Boldog Megnyugtatója. A közönséghez közeli költő.
Dr. Turai G. Kamil, esztéta