Előszó
HEGEDŰS BÉLA BELSÔ HEGEI
Keserves sors bezárt ajakkal élni. Isteni ajándék ráébredni az ének ízére. Énjeit szabadítja fel, aki dalra fakad. Embermilliók krákognak, harákolnak berozsdásodott torokkal, elrabszolgásodott hangszalagokkal. A dal maga a szabadság: kósza képeket, ritka és rikító rímeket vet fel isteni önkénye szerint. Csakis a szóló belsô szabályrendszere szab formát a parttalan áradásnak. Úgy érzem, Hegedűs Bélából mint béna nyelvű némából láváztak fel az élet igéi. Ahogy a költészet megigézte, eszében sincs prózára fogni ihlete lendületét. Ír és ír, hömpölyögnek lelkébôl a megrendültség és az édesség szólamai. Sodor magával mint az áradat aranycserepet és korhadó gallyat vegyesen. Teljesen értelmetlen lenne beleválogatni megindító önfeltárulásába. A hegycsúcsok a hozzájuk vezetô gyötrelmek nélkül merô fotólátványosságok. Aki áttöri magát enyhületek és kitörések dzsungelein, idôrôl idôre talál holmi grandiozitást. Ahol a vers véresen komollyá mélyül, ahol a horizontok meghasadnak egyszercsak. Ki-ki keresse ki magának ezeket a helyeket. Én ezennel nem mazsolázok. Mindenesetre, ami rokonszenves és rokontalan sajátsága Hegedűs Bélának: a természettudományosan képzett, megfontolt tanárember érett aprólékossága, figyelmének pontossága. Nem teszi túl magát elôdei eredményein. Az ég zsilipjein innen marad. Ámde éppen az izgalmas poézisében, hogyan-hogyan rebben meg ennek az Ady-szemhéjú kortárs küzdônek a léthite, egyén-egyensúlya. Szebbek vagyunk, bizony, kudarcainkban, mint hazug és orcátlan sikereinkben. Engem erre tanított ez az örvénylô-hánytorgó könyv.
Kecskemét, 2000. október 26.
Dr. Turai G. Kamil
2. kötet
