Előszó
Ajánlás H. B.-hoz
Utolsó verseskötete óta is fáradhatatlanul rója verssorait Hegedűs Béla. Megejtô és megható ez a költészet-hűsége, mert a természet csillagjárásának lankadatlan bizalmát modellálja. Mostanság eluralgott az az - egyébként helytálló - irodalomszemlélet, hogy (a' la Pilinszky, Celan) csakis a + válogatott műveit" írja meg a poéta. De legalábbis tartózkodjon a túlhabzó publikálástól. Bezzeg nem gondolták így hajdan a felfokozott létizzásban pörgô arabok, perzsák, hinduk.
A mi Weöres Sándorunkhoz hasonlóan parttalanul áradó új és új megfogalmazásokra sarkallta ôket a teremtésbôl sugárzó dicsôséges energiaforrás. Igaz ugyan, hogy a költészet tömörítô-képesség (Dichtung), de az is igaz, hogy egyúttal kellemesen girlandozó csodálkozás-fecsegés (dictio) szintén. A költô ugyanis mégiscsak az, aki örömét leli a szóvarázsban, a megformálás kerekdedségében, a mondanivaló sugallatosságában.
Aki tehát kelti, azaz ébreszti, egyszersmind költi, azaz dagasztja a szavakat. H. B. (s ez esetben nem a sörözô) olykor újdonatúj szavakat lebbent fel homoklepte tájnyelvébôl. Népies természetességgel rakosgatja egymás mellé a láttató metaforákat, mintegy a folyamatosság sodrásának teret adva a hatáskeltésben.
Lát és gondolkodik (többnyire gondterhelten), ez adja fedezetét sorainak. Olykor-olykor ezredfordulós létezésünk olyan (netán univerzális, akár kisszerű) bugyraiba kalauzol, hogy érintetten-visszariadva megborzongunk. Egyszer-egyszer úgy szíven üt, hogy hetekig sajog az édes fájás. Máshol ámulatra késztet megfigyeléseinek frissességével. Mer anyagszerűen bonyolult lenni, máskor meg empátiákra hagyatkozva víz-áttetszô. Öngyötrôn feltárulkozik, s szermérmesen takargatja magát. Megszólít, anélkül, hogy tolakodna. És idônként - ami nagy szó! - eljut a tökéletesség kapujába. Egyetemes érzést egyetemes formába önt.
Én ezennel mindössze két kis remeklését emelem ki a magam arzenáljából. "Nem mondom el még", "Álltam tátott szájjal". Érdekes módon, mindkettô már címadásában is elém a kései Sinkát idézi.
Az indulás, pálya, sors, küldetéstudat, fogadtatás különbségeinek dacára valami ötletnél tapinthatóbb rokonság fűzi össze H.B.-t a viharsarki csillag-bojtárral.
Egyebekben nehezenmondós szépformájúságuk is közös. Aztán az a sok esetben önmegvetésig fajuló más-tiszteletű önismeret-vágy, mely tisztában van teljesség-teleologiájának töredezettségével, mégis reménytelenül küzd-kínlódik. Nyomasztóságában hôsies ez a vonaglás-tartás. A kimondhatatlant próbálja kimondani az ember, a sokszor megnevezettet akarja nevezhetetlen elementaritásában névvel illetni. De H. B. korántsem lehetetlenre törô. "Mindenki költôjeként" (ahogy az Internet népszerűsíti) nem is lehet exkluzív, belterjes. "Mandarinok párbeszéde" helyett a mindenkori "utca emberét" viszi színre, szólaltatja meg. Ezért is szereti a méltatlanul lebecsült "utca embere" ôt. Nemcsak érti, hanem egyet is ért vele.
Jószívvel ajánlom hát minden "járókelônek" ezt a versgyűjteményt. Kíváncsian, mit nyújt a következôekben H. B. Hatvanadik évéhez közelítve egyre-másra nyílnak meg lelkének tárnái. Példázván az örökös fejlôdést.
Kecskemét, 2001. Szeptember 28.
Dr. Turai G. Kamil fôiskolai docens
3. kötet
Versek
- Még Nem mondom el
- Piros, Fehér, Zöld
- A tüskébe megakadt
- Álltam tátott szájjal
- Az Alföld homokja csikorog
- Eladó a lelkem
- Életet elvevő tűk
