Az Alföld homokja csikorog
I.
A világegyetem csodás, öreg Földjét
Vigyázz ember, mert nagy részét megölték,
Szikrázik a természet bôrén a csillogó verejték.
Sárga szirma hullni kezdett kôzetre, homokra,
Éledezô lángja fel-fellobban lobogva,
Tovavívô vászna nem duzzadt - elégett,
Vitorla nélkül ónszínű, maradék kenuja lebegett.
Míg a csillagmezôn a sugárzó virágok álmukat aludták,
A felhôgátakat simára gyalulták,
Itt már nem lehet tomboló, nagy vihar.
Mintha beleesett volna a határtalan tóba,
A nagy harang alól eltűnt az éji sötétség,
Áttetszô, ritka fátylát szaggatta szét a szél,
Rezegve ébredezik a pírkadó hajnal.
II.
Rezegve ébredezik a pírkadó hajnal,
e Magyar honról felszáll a takaró fátyol
és világos színeket csorgat a Kárpátok oldaláról,
mintha láva hömpölyögne egy nemzet vulkánjából.
A felcsapódó meleg bíbor színnel szövi le az égszínkéket,
a hosszában felhasadó résen hirtelen betör
és szirma hullik a lankás dombokon és sík mezôn.
Térkép ez tán? De ez mégsem lehet,
az ôshaza széle letöredezett.
De Európa asztalán mégis fenn vagyunk
és óvott ékszerdobozként csillogunk.
Jól látod te felnövekvô nemzedék,
most már becsült itt e maroknyi nép - mert
áttetszô, ritka fátylát szaggatta szét a szél.
III.
Áttetszô, ritka fátylát szaggatta szét a szél,
hogy e népnek rejtett arcát megmutassa.
Évezredek óta itt született és élt, él,
mint ember bátor volt és félt.
Harcok dúltak a hazáért és folyt a drága vér,
ôsapáink, ôsanyáink arcát egyre jobban átitatja,
emlékeik beégve itt élnek fennmaradva,
addig, míg egyetlen magyar szó hangját hallatja.
Álmok, vágyak, remények nélkül
nem ember az ember itt a bolygón,
ha gondolkodni nem mer.
Kietlen, sivár pusztán ne kóboroljanak szegény lelkek,
a múltból visszamaradva haraggal, gyűlölettel a nemzetek iránt.
A nagy harang alól eltűnt az égi sötétség.
IV.
A nagy harang alól eltűnt az égi sötétség,
pille szárnyait szétnyitotta, összecsukta, elszállt és kivirradt,
mutatván a világost a ködösítô, felhô nélküli igazat,
vagy ez mégsem így lehet - gondolkozz.
Minden ember oldalán ott van a láthatatlan tegez,
vannak, kik ellen kell, hogy védekezz?
Ha úgy érzed se vedd elô a mérgezett nyílhegyet,
meggondolatlanul senkit ne sebezz meg, mert nincs jogod.
Hiába döntöttél és úgy gondolod,
a belsô éned vágtat vakul és tiporja lelkedet,
az igazság patkói szikrázva szétverik a rosszat.
Alámerül, nehéz felgyüremlett súlya a sárba húzza zúzva.
Ne keresd, ne kotord, ne dagonyázd, cuppant.
Mintha beleesett volna a határtalan tóba.
V.
Mintha beleesett volna a határtalan tóba,
A sekély vízben nem csobbant, a víz gyűrűket sem vetett,
némán merült el és temette a felbomló szerelmeket,
törött tükrérôl még vissza-visszaverte és másokra teregette.
Forró volt valaha tiszta, vasalt leple,
addig, míg mindkettô meg volt a sorssal elégedve,
de ha egyszer hűlni kezd a vászna,
a hűvöset is átengedi ritka rostája.
Látod - hasadó szívvel! Bágyadtan fennmaradtak
a rosszul szôtt álmokon a szerelem apró, törékeny, kedves virágai,
hiába vergôdnek, foszlik szálaira a gyenge megértés.
Lobbant a szerelem, újból a régi, nem szeretetként izzott.
Eltávolodnak, csendesedik a zaj a csengô kapocs is elveszett.
Itt már nem lehet tomboló, nagy vihar.
VI.
Itt már nem lehet tomboló, nagy vihar.
A szabad kikötôbôl is kifutnak egyedül a hajók,
hátha reményszigetet találnak és horgonyt vetnek,
újabb vihar elôl navigálva menekülnek.
Ne üljön hajóra, ki rosszul van a tengeren,
én is itt maradok a szeretettel együtt, züllök és küszködöm.
Összehajló szerelmes lombú gesztenyék, a kínos mosoly most nem segít,
megvadul az ember tudata, ha nem egymásért él.
Vadgesztenyék mekkora tágra nyílt szemmel látjátok e felfordult világot,
de gyermeked most kezével takarja, hiába az acélos vér,
ha a vízfüggöny látását tisztára mossa, akkor az igazat akarja.
Lesznek, vannak is, voltak is, kik megtették,
a lerombolt, összetört, valós érzelmek éles pengéivel
A felhôgátakat simára gyalulták.
VII.
A felhôgátakat simára gyalulták,
és most egy biztos, párhuzamos út vezet,
de ne próbáld elérni rajta a végtelent,
a múlt nem elôzheti meg sosem a jelent.
Tudod, itt kell élni a sors itt adott,
csak akkor van egyedül az ember,
ha úgy érzi, hogy szegény és elhagyott
és benne a meleg szeretet is megfagyott.
Savas esô marva öblítette át a lelkünk,
tehettünk volna valamit, de mégsem tettünk,
mert rájöttünk, hogy saját magunkat sem szerettük.
A Hold bűvös udvarából már rég kiléptünk,
de azért búcsúzáskor boldogan átöleltük egymást.
Míg a csillagmezôn a sugárzó virágok álmukat aludták.
VIII.
Míg a csillagmezôn a sugárzó virágok álmukat aludták,
a szél táncolva söpörte a Hold ezüstös udvarát,
körében a gyűrűben lerakódó fényporát.
Lebbent és tovaszállt lágyan áttörte a szitáló félhomályt.
Mi csak suttogtunk és mégis kimerülve elfogyott a szó,
valahol ott belül az érzelmeket forraló.
Nem mertük igazán kimondani, amit a szívbôl írtak,
pedig vörös tintával a zsilipeken átnyomtattak.
Szemünk bogarai cikázva kerülgették a tétova tekinteteket,
fáradtan, keringve már leszálltak volna,
de nem mertek rálépni a lezúduló hideg hóra.
Beköszöntött a tél üveges, törékeny, feszítô hidege,
a bizalom erôs, összetartó gömbje ettôl felrepedt.
Vitorla nélkül ónszínű maradék kenuja lebegett.
IX.
Vitorla nélkül ónszínű, maradék kenuja lebegett,
fenn az ismeretlen zúzalékos mélyben.
Ha majd ezzel a görög isteneket mind sorba járjuk
és a gazdag tanácsokat kivárjuk, lelkünkben béke lesz.
Most még háborog, hulláma emelkedik és hajlik alá
és begyűrűzve mérges, habzó habját dübörögve szedi,
majd e kínos, töredezett partnak veti zúzva,
így harap bele a kemény, dacos, sziklás húsba.
Halkan, csendesen, csitulva pihenj le fáradt, vihar,
a felszabadult, bomló gôz ne hassa felszínedet,
a természet tud változni, úgy te is megteszed.
Mi itt kiszállunk, mert félünk, inkább úszva érünk,
a pár személyes kenu egyre fogy nélkülünk, a partot eléred.
Tovavivô vászna nem duzzadt - elégett.
X.
Tovavivô vászna nem duzzadt - elégett,
még egy darabig bírta, de keletrôl feltámadt a fény
és olvadni kezdett a kékbolt gyűrött felszínén,
most eltűnt a Hold, az a kis darab is, ami foltos volt.
Hányan vannak, kik láthatatlan foltjukat cipelik,
a Hold is bírja és az emberek mégis megvetik.
A természet nem holmi rongydarab, melyet el lehet dobni,
itt természetes, hogy lehet a foltot erôsebbel foltozni.
Nem kell itt búsan járni, szótlanul, lehajtott fôvel,
az égen a szerény, türelmes bárányfelhôk is összetornyosulnak
és mérgesen, dübörögve tiszta vizet csavarnak.
Megedzôdve égetô Napban, hóviharban, velôt hasító fagyban
a gyémántkeménységű, vibráló, csiszolatlan természetű akarat.
Éledezô lángja fel-fellobban lobogva.
XI.
Éledezô lángja fel-fellobban lobogva,
mikor a szerelem bimbója szirmaira bontja.
A csókok pezsdítô tüzében egyre jobban izzik
és a forró, nedves bôrök finoman összeérnek.
Forduljatok el bámészkodó, vén csillagok,
tegyetek hunyorgó szemetek elé takaró fátylat,
itt a bódulatban lévô fiatalok
gyengéd szerelmi násztáncot járnak.
Uram köszönöm, hogy megvalósulnak a vágyak és az álmok,
az egészséges, parányi csíra is akarva életre kel,
lelkem bizonytalan lelkét erôs, rendíthetetlen hitre biztatja fel.
Az élet elsô jeleként egy hangdobbanást várnak.
A tegnap felriadt és szívébe lépett a mának, a jelen hazának.
Sárga szirma hullni kezdett kôzetre, homokra.
XII.
Sárga szirma hullni kezdett kôzetre, homokra,
mikor a magasban lassan fordult sugárzó harangja.
Növô, fogyó árnyával a csúszó idôt mérte,
a rohanó estét akarta utolérni, de rég lekéste.
Mi is lekéssük a jövôt, az ismeretlen eljövôt,
az utánunk jövôk is kíváncsiak lesznek, úgy mint mi, elvesznek
az idô forgása alatt, mindig újul a nemzet,
mert akik halni mertek, valamit tettek a jelennek.
A jövôt a mát megelôzô alkotó gondolat lendíti,
holnap az újba, a kigondoltba, a jövôbe leszünk,
de ha kivirrad, megdöbbenve a mába, hol tenni kell, ébredünk.
Alakítjuk durván az ôs természetet, aprítjuk a kôzetet
romboló munkával, mi izzadunk, nem tud tenni ellenünk - hiába
Szikrázik a természet bôrén a csillogó verejték.
XIII.
Szikrázik a természet bôrén a csillogó verejték,
mert pénzt nem ad a tudomány eleget,
így gonosz ház, kártyázni kell veled,
hátha szerencsénk lesz és ami nekünk kell - te veszítheted.
A halál hazárdjátékot űz velünk és a lapokat mi osztjuk,
elôször elfogja a termést, mert enni minek,
majd kontrázva duplán viszi az éltetô vizet,
végül üti az oxigént adó buja növényzetet.
Látod, ott tegnap egy erdô volt és ma egy lénia.
Hová tűntek a nem szeretetbôl összeboruló koronák.
Láttad, recsegve dôltek, zúgva és csattantak holtan a földre.
Kínjában sárgul a búza, így fogytán a kenyér.
Itt gázos és bűzlik a víz - bomlik a föld, mi marad?
Vigyázz ember, mert nagy részét megölték.
XIV.
Vigyázz ember, mert nagy részét megölték,
fôleg ripacsos felszínének kérgét, de kitűzték a mélyét,
megsebzik centrumát és körbevevô burkát.
Szótlanul és cselekedetek nélkül, ezt hagyod?
Látod, érzed, tapasztalod a rosszát és hagyod.
Ha így alakul a madarak is fémbôl lesznek.
Éneklô hang helyett okádó tüzet nyitnak
és a Göncölszekérbôl is harci szekeret alakítnak.
Egyszer üres volt és megint üres lehet,
visszafejlôdik az élô és lesz élettelen
és ekkor felrúghatóvá válik az emberi történelem.
Ne váljanak be a félelmet, aggályt keltô jóslatok,
a földi létünkre ne csak megóvást mondjatok - tiszteljétek.
A világegyetem csodás, öreg Földjét.
XV.
Rezegve ébredezik a pirkadó hajnal,
Áttetszô, ritka fátylát szaggatta szét a szél,
A nagy harang alól eltűnt az éji sötétség,
Mintha beleesett volna a határtalan tóba.
Itt már nem lehet tomboló, nagy vihar,
A felhôgátakat simára gyalulták,
Míg a csillagmezôn a sugárzó virágok álmukat aludták.
Vitorla nélkül ónszínű maradék kenuja lebegett,
Tovavívô vászna nem duzzadt - elégett,
Éledezô lángja fel-fellobban lobogva,
Sárga szirma hullni kezdett kôzetre, homokra.
Szikrázik a természet bôrén a csillogó verejték,
Vigyázz ember, mert nagy részét megölték,
A világegyetem csodás, öreg Földjét.
3. kötet
Versek
- Még Nem mondom el
- Piros, Fehér, Zöld
- A tüskébe megakadt
- Álltam tátott szájjal
- Az Alföld homokja csikorog
- Eladó a lelkem
- Életet elvevő tűk
