Jelky András a vándor, magyar vándor
- 1. András búcsúzik és elindul Baja városából
1. András búcsúzik és elindul Baja városából
1.
Az éj őrlő gyémántfogai sorba mind elégtek,
mire a hajnal, mély szunnyadásából fesleni kezdett.
A bíbortól izzva pirongón elhúzódó tág ajkai alatt
ölelő mosolyt fakasztott a tágas magyar honra,
ahogyan nyújtózva ébredt tengertől tengerhosszban.
Lehelete végighömpölygött nyílt tenyerén
és kéklő harmatával békésen borítja be lágyan,
hogy sorsát senki más ne érezze, ne lássa,
csak az összetört gyűrődésekbe véste titkon,
hogy mi vár egyszer a vándorlást befejező népre.
Egy a magyar itt, kinek lelkében a gondolat
és vándorútra kelne, hogy a másképp beszélő
színében eltérő, cselekedő embert megismerje.
Egy suhanc, ki mer kilépni bátran a világba,
élni benne s hírét adván a nemzetet nemzetek számára.
Most a nyárnak illatát pengeti a dúdoló szél,
mennyi fajta árnyalatú zöldszínű levél,
kerepelve táncol egymást érve zizegve,
kiduzzadt ereiket szorgosan legyezve
óvva a hevülő Nap színeit még bele ne égesse.
Délnek ereszkedett az Alföld nyugtalan homokja,
úgy rohant mintha tikkadtságot oltani akarna
itató vályúját minél hamarabb el akarta érni
Duna vizével a portól arányló száját leöblíti.
A kristályok mind lehullnak s libegve elúsznak.
Nádfödelű házak felett elsuhanó harangzúgás
éles érces hangjától megrezzen a folyó tükre.
Pedig csak Baja városának megbékélését küldte,
mert tudta, hogy egyszer már féltve körbe ölelte
Duzzadó karjai között gyermekként volt szeretve.
2.
A nép nagyon tisztelte az Alföld kecses vizét
mivel a város lakosságával idők óta együtt élt.
Mosolyában a habzó eget hányszor fűrösztötte,
csak akkor volt nagy ijedelem mikor az utcákat
tompa dübörgéssel kíváncsiskodóan bekebelezte.
A főteret is duzzadt iszapos mellkasára emelte
a pinceházakba is benézett lotyakos lábát húzta,
mikor az évszázados port iszapéval összegyúrta
pihent egy darabig és itatta a szentelt honi földet.
Hátha jut áldomásként összetartó jó szó a szegényének.
Fehérre meszelt vályogfalakból kicsiny ablakok
keresztjei hosszan bámészkodva figyeltek.
A Jelky házban valami különöset észleltek.
A kémény bodor sötét füstöt vég nélkül ereget,
az ajtón tolonganak kifelé az illattal telt fellegek.
A kíváncsiskodó fehérnép dugja össze fejét,
ha tudnák a titkot, tán meg is fejtenék.
De csak röpke szavakkal hosszan találgatják,
beszélnek itt hallomásból bogarat, fűt-fát.
A nyikorgó akácfapadokat súlyukkal nyomják.
Véges legyen már e beszéd és mordul nénémasszony,
Ki tudja, hogy itt hosszú útra útravalót sütnek, főznek
a legfiatalabb pelyhes arcú izmos szabó legénynek.
Holnap már Bécs felé veszi bátyjához az útját,
hogy a mesterségébe beavassa minden ujját.
Dorka néném emlékeiben kutatva győzködött magába
hangosan szólt, mert szóból ért az ember hiába írása.
András tizenkilencedik esztendejét be is tölté monda,
mikor megszületett a Duna is besétált a város laposába
ez egy híján húszesztendeje, van a világban mit keresnie.
3.
Hatalmas ma a tűzgolyó az alkonyodó horizont élén.
Kitörő lángnyelveken forrong saját vörös pépjén,
mintha megvágta tán Földünknek ripacsos kérgét
belső monstrum erejével felszaggatta volna képét
és az ég aljára csapolná ömölve kitörő izzó fényét.
Az est erősen közeledni kezdett és redőnyét húzta le,
a terített asztalon az olaj mécses tántorogva körbenézett.
Számolgatta a búcsúvacsorához meghívott vendéget.
Itt van az öreg tiszteletes a mélyhangú termetes kántor,
a vékonycsontú tudós betűmester, tudásadó pásztor.
Míg szorgosan fogyott az asztalnak finom súlyos terhe
az apa vörösborral telt bögréjét köszöntőre felemelte.
Fiam! Mielőtt elhagyod e házat, tudd, hogy a becsület
nem holmi kutyabőr, melyen nemes pingálások összefolynak.
Hangsúlyozom! Emberséget csak becsületes ember tenyerébe rónak.
Tompán koccantak a bögrék a bódító nedűtől telve,
mely a nyelvek hegyén a jó tanácsokat mondják kerepelve.
A bánat végtelen gondolatában édesanyja motyog,
vajon gyermeke visszatalál e a szülői házhoz,
ha nem téved el és bejárja az ismeretlen világot.
Feláll András és leteszé bódító itató italát,
és gyengéden átöleli aggódó, őszülő édesanyját.
Egy darabig vár mintha szavai fuldokoltak volna
Monda, ne álljon pityergőre kendnek a szája,
felnőtt fiuk, tud vigyázni maguk nélkül is magára.
Az öreg mesterből csak úgy keltek ki a szavak,
mint huzatos kéményből a leülepedett perje,
monda mily vitézül bátran szolgált legény erejében.
Hány országot talpával bejárt az isten tudja
De mégis hányszor elzárt emlékeit fosztogatja
4.
Felkúszott a széles mosoly Andrásnak arcára
Tudta, hogy nem tud segíteni szülei fájdalmába
Ő boldog volt hőst érzett szorongatott lelkében
Úgy érezte magát, mint apja tokban függő kardjának
hős cselekedetekkel kent éles csorba nélküli pengéje
Esténként hányszor elhallgatta kinyílt szemekkel
a szent haza földjéről a török végleg kiverését,
árulkodott rézcifrázatú fényes szabja vérrel áztatott lapja
a becsületet vitézül kemény csatákban megszolgálta,
Mert volt ki felemelje, hogy a magyarnak a nyugalmat adja.
A sötétségben világos foltot csiszolt a Hold
a templom öblös harangja tizenkettőt kondult,
A vendégsereg fekapaszkodott és hazafelé indult,
de még utoljára bücsúzóként a fiút keblükre ölelték.
és kérve, kérték, vigyázz! Magyarságod szét ne mérjék!
El ne veszejtsd, amit az Úr adott! Születésedtől,
a máig majd a visszatérő tapasztalataiddal e házig,
Gondolatokban duzzadt szavakat lágyan röptetett
a máskor erős visszhangú hangzású határozott kántor,
de tán most szívéből aggódva szakadtak a mondatok
Így búcsúzott. András kezét kezével teljesen átölelve
és még utoljára átadta szeretete kitörő melegét.
A tágra nyílt ajtó keretében megkapaszkodva
a csillagos hímzésű ég alá fáradtan kilépett
szeméből a parázs visszaváró fénye is kiégett,
Szedelődzött lassan az öreg tiszteletes is, felállt
A pad hasadékai megkönnyebbülve összehúzódtak
nagyot nyújtózott volna szikkadt fáját úgy ropogtatta.
Elindult a kántorát követve de még az ifjú lelkére kötötte
a becsület útját el ne hagyjad akkor sem, ha nincstelenség akarja.
5.
Soványka uram még szemével bögréjét kitörölte
sűrű kortyolgatásoknak újból nem kezdett neki.
Az elmúló napot jó, ha az ember idejébe lefekteti.
Ha isten engedé itt töltené a hátralévő idő töredékét
nem készülődött haza, a búcsút hagyná holnapra.
Nyugovóra tért a háznak népe és imbolygó fogyó fénye
lehunytak a rezdülni se merő sötétben mártózó ablakok.
Olyan volt kint a hold mely bánattól üveggolyóvá megfagyott.
A tanító tanítványa kamrájába keresett éji menedéket
a hosszúszőrű suba ki tudja hányszor lágy pihenőt terített.
Furcsa zaklatott álmok képei hívódtak elő reggelig
itatósként szívta fel az est megragadó gondolatait.
Álmában Andris önmagát látta, ahogyan a világot járja
örömök kínok közt körülötte a bonyodalmak sokasága,
ha fel nem ébred megölik ezek görcsös vaskos szorítása.
A pitymallatnak híre hamva a Napnak fenn van arculata
sétál szépen égi pályán párjaként a vándort várván.
Eltelt már egy fertály óra András kész az indulásra
A hátibatyut még átvizsgálja a szíjakat jól megrázza,
vajon elég erősek ezen a sárgaréz csatok átbújó fogai nagyok.
Az udvart a szél seperte, a fűcsomók közül a homokot is
megint magával vitte, hogy máshol ahol megakad, ott elejtse
A gémeskút gémje kémlelve követte a határba belenézve.
Ágasán ülve nyikorgó megelégedéssel hosszan bólogatott,
míg ostorával az eltakaró kúszó tükörképű felhők közé csapott.
Csobbant a víznek csillogó feszített tükröző palástja,
ahogyan érte a vödörnek abroncsba mohásodó faháta.
Tán szárnyakat kapott és vízimadárként vergődött a mélyben,
hogy a megrekedt égbolt foltjain a széppel beérje,
így harapott vizéből egy negyed akó hűsítő tiszta karajt
6.
Billent az ágason a gémnek súlya, ahogy édesapja húzta
lottyant a víz csörögve a kútnak kávájára és csörgött vissza.
Sírt a körkörösen az egymásba kapaszkodó revüt tégla
télen a hidegbe nyáron a melegben a zuhanyt kibírja.
Ezért töredezett karcsú ívének az időtől bordázottra fala
Szorgosan merült a vödör elkopott pereme időközönként
koccanásokkal a mállóit téglasor tompán sikárolt bele.
Közepébe belecsapódott körülötte gejzírként tört habja,
míg bugyogott fehéren belézúdult örvényelve nagyja.
Csordultig lett és elmerült megpihenve karikákat fújt.
Ki lett emelve újból és újból hűsítő kristálytiszta vize
az egy rönkből kivésett vályúba csak úgy zúdult bele.
Az éjszaka hogy kitikkadt összehúzódó repedésein
gyéren még szökni próbált, de dagadásával rést lezárt.
Csorgásban sovány sárlatyakok nagy tócsákra híztak.
Az abrak után a lovak szürcsöléssel szomjat oltva ittak
a szürkemarhák a csalamádét vissza- visszaropogtatták.
Az itatásnak vége majd lassan ballagtak ki a legelőre.
Letértek újból a tegnapi útról mely mostanra be lett takarva,
de patájuk most mélyen süllyedt a levegő is telten fülledt.
Elérték a kövér selyemben ringó haragos zöld folttalan gyepet
a reggeli szél üde apró tarka színes virágokat óva lengetett.
Mily nagyokat sodorintottak bele pampulájuk alatt roppant
zúzódva folyt szerte most a természet kipréselt illatos leve
Csak bámult a hatalmas Nap és káprázott sugaras csillogó szeme.
Hunyorogva elérte tapogató melegével az utolsó sor házat,
nekidölt volna a mésztől fehéren szikrázó tornácnak.
Öblös hasú oszlopok tartották a megszürkülö tetőt.
A tömörített nádnak végét a fagy rég csipkésre faragta
ha megmozdult a szél pánsípként játszott rajta több szólamban.
7.
De most a csend uralmát nem szegte mélán, tartotta tiszteletbe
e emlékezetes napot, mikor a család utoljára reggelihez foghatott.
Együtt halkan falatáztak foguk között csak a kurcina roppant.
A vajlingból remegő aludttejet alpaka kanállal méregettek
a fehér omlós lágy kenyér leforduló morzsáit is felemelték
Nyöszörgött bánatában az áttört faragású beért támlás pad
tán tudta hogy holnaptól kezdve üres lesz egy kopott része,
vajon mikor fog itt ülni a család újból együtt estebédhez.
Mennyi ételt tálalt fel itt tavasztól nyárig szorgos gazdasszonya,
mikor a gyöngyöző levesen aranytallérok lebegő gőzben úsztak
Az öreg Jelki bugyli bicskájának pengéjét a zsírtól letörölte
majd erős csattanással védő fatokjába visszaeresztette.
Nem kellett tapogatni tudta szokásból melyik zsebébe eressze
hogy gondolatait ne kelljen kimondani pipára kellett gyújtani.
Szeme előtt csavarodtak maró füstök, álcázva, hogy lelke küszköd.
Kiégett a pipa, majd kihűlt szürke hamuját tenyerébe verte,
rézfödelét kattintva lehajtotta, és dolmányának zsebébe eresztette.
Majd fiához szólt jó lenne indulni tán a híres Bécset útba véve
közben három arany tallért csúsztatott gyermeke kezébe.
Édesanyja lopva ugyanezt a konyhapénz ezüst tallérjaiból tette,
Degeszre tömött hátizsákját könnyedén vállára emelte
régóta faragással kimunkált szilfabotját jobb kezébe vette.
Mint kedves társként a nagy útra, ha kell barátként, megóvja
elindult a léckerítés felé, melynek kapuján fakilincs zárult,
csak az ment rajta ki és be, aki paraszti becsületet árult.
Átlépte a, szülői ház érces kapuját egy pillanatra, érezte,
hogyan ötvöződik az ismert ma és az ismeretlen holnap.
Csak ment előre a távoli fasort nézve búcsúzás nélkül,
nehéz lett volna a szoros érzelmek ellen küzdeni.
Csak az úr tudja, hogy a szeretetet hogyan érleli.
8.
Tisztelt tanítójával távolodott az otthont adó háztól
az aggodalmon kívül csak lompos kutyája követte.
Megfordult, és egy pillanatra emlékeibe belevéste,
ahogyan búcsút intve lebegett édesanyja keszkenője.
Tán utoljára látta hogy hófehérre mosta könnyeinek árja.
Kiértek az országútra mely sivárabb volt, mint az ég sűrű tejútja
Két kopasz homokcsík párhuzamosan futott a végtelenbe végig
forgó vasabroncsok faragták cakkosra sírva, nyikorogva végig.
Az iskolamester kísérte de gondolatait kimondani nem merte
Ő már a lepergő időbe látott hallgatásával a jövőből jeleneket titkolt.
Egy idő után szóba elegyedtek és kezdé soványka uram a beszédet
Kedves öcsém én is szántam ám neked tájékoztató emléket
mely hasznos lehet útjaid során, ha már így nekieredtél a világnak.
Rétegbe hajlott megviselt kartonpapírt, húzott elő zsíros zsebéből.
mely tájékozódást adott a föld ismert és ismeretlen változó kérgéről
Tanítóját ámulattal nézte majd ölelő karjaiba belevéste.
Tudta, hogy legnagyobb féltett kincsét mától reá bízta,
melyből idáig a földrajzot átélt ismeretei alapján tanította
Ismert volt szamára a jegyzett út, melyet bebolyongta,
de az ösztön mely szeretett megbecsült hazájába visszahozta.
Mentek és azt vették észre, hogy Baja város határkőjéhez értek
András búcsúzott volna, de nagyokat nyelt nem jött szó nyelvére.
Jó tanítója ezt észre is vette, lelkét tovább zaklatni nem merte.
Hűséges kutyája a vele felnőtt lompos a világ végéig követné,
ha szőrét őszre, fogát ritkára az idő nem tépkedte, töredezte volna.
A vén lompos leült és gondolataiba esve gazdáját vajon kövesse.
Mérlegelve életének letöltött hosszú korát. Nem. mert vállalkozni.
Pedig mennyire szerette volna bátor hűséggel tovább védelmezni
felemelte fejét és örök társára nézett bágyadt szeméből a múlt vérzett
szeretett volna menni, de számba vette erejét szülőfödjén akarta végzetét.
